Sokan, akik a klikker használata ellen vannak, azzal érvelnek, hogy a klikkerrel az a baj, hogy életünk végéig klikkerrel és kajával a zsebünkben kell élnünk. Pedig erről szó sincs. A klikker egy kiképzési segédeszköz, ami annyit jelent, hogy addig van szükségünk van rá, amíg a kutya megtanulja a kívánt viselkedést/viselkedéseket. Persze a legtöbb kutyás esetében ez egy végtelen ciklus, mert mindenki először azzal kezdi: jaj, csak azt szeretném, hogy Bocika ne húzzon. És ha megelégedne ennyivel, akkor itt le is tehetné a klikkert (a hogyanról fog szólni a cikk). De amikor gazdink megtanítja Bocikának, hogy ne húzzon, akkor eszébe jut, hogy: jó-jó, de annyira jó lenne, ha Bocika le tudna ülni, amikor azt mondom. És lőn. Élhetnének boldogan, de aztán eszébe jut, hogy de hát mi lenne, ha el is engedhetné a kutyát? És akkor megtanítja a behívást. Aztán otthon ebédnél Bocika kunyerál és a gazdi ölébe teszi a mancsát.. Gazdink elmosolyodik, előkapja a klikkert és ráerősít... Aztán valamelyik délután gazdink és kutyája látványosan unatkoznak, és ezért gazdink eszébe jut: "Hűű, mennyire jó volt az a kutya a téren, amelyik meghajolt a "Bravó"-ra... De hát ezt én is meg tudnám tanítani... Na gyere Bocika!" És Bocika farokcsóválva rohan játszani klikkeres játékot. És elkezdődik az örök körforgás. Ha megvan az egyik viselkedés, akkor jön a másik. Mert a gazdi rájön, hogy ez egy jó játék. 

Igen ám, de ezentúl minden ülésre, odajövésre, bravóra klikkelnünk kell? Ugyan dehogy kell. De mégsem tehetjük azt úgy, hogy egyik pillanatról a másikra letesszük a klikkert, hiszen a tanulás alapja az, hogy ha csinálunk valamit és annak lesz egy általunk felismerhető, számunkra jó következménye (pl. kezünkbe nyomnak egy ötszázast), akkor azt a viselkedést gyakrabban fogjuk csinálni, viszont ha erre a viselkedésre rendszeresen valami rossz dolog történik velünk, akkor valószínűleg hamar le fogunk szokni a dologról. Vegyük például a klasszikus példát. Van egy tollunk, ami kifogyóban van. Írunk, egyszercsak nem ír. Megrázzuk, erre a toll ismét fog (tehát a viselkedés a toll rázása, a megerősítés pedig a tinta a papíron). Írunk, a toll ismét nem fog. Megrázzuk, nem történik semmi. Megrázzuk egy kicsit jobban, ismét ír. A tinta ismét megerősíti a rázást. Így végül egyes emberek elég sokáig képesek rázni a tollat, hogy írjon. De egyszer a toll végleg kifogy és nem jön több megerősítés. Egy darabig rázzuk, aztán kidobjuk (vagy újratöltjük). A kutyánál ugyanez tapasztalható. Ha egy viselkedésnek hirtelen semmilyen következménye nincs, akkor a viselkedés egy idő után elmúlik. Ezt nevezzük a viselkedés kialvásának. 

A kutyánál hasonlóan működik. Ha megtanítunk egy viselkedést az ebzetnek és utána elkezdjük változó ütemben megerősíteni, akkor a viselkedést fenntarthatjuk, ugyanúgy, ahogy a Szerencsejáték Rt. fenntartja a mi próbálkozásainkat. Persze egy kutya esetében jobban járunk, ha lassan ritkítunk. Azaz eleinte minden viselkedést megerősítünk, aztán minden másodikat, aztán néha az elsőt, néha az ötödiket, néha a kilencediket, stb. 

Ily módon  nem válunk kiszámíthatóvá, azaz a kutya az első viselkedést ugyanolyan lelkesedéssel fogja elvégezni, ahogy a kilencediket, hiszen talán utána kap jutalmat. Ha lassan toljuk ki a jutalmazások ütemét, akkor rövid idő alatt eljuthatunk odáig, hogy csak minden századik viselkedést kell megjutalmaznunk.

Minthogy a viselkedés fenntartása során már egy megtanult viselkedést erősítünk meg, ezért nincs is feltétlen szükség a klikkerre magára, hiszen már nem kell pontosan időzítenünk.  Természetesen néha kell jutalmaznunk kell, de ennek módja már szabadon választott, használhatunk "klikkelő szót"- azaz klikkerként kondicionált szócskát, vagy rögtön elsődleges megerősítést, akár jutalomfalat, akár labda, akár játék, vagy szociális kontaktus képében.